Saturday, December 13, 2008

Soha

Élvezd az ébredő tavaszt, mézvirágok illatát
Hallgasd a tenger szelének hívogató halk szavát
Ne gondolj rám, ne nézz felém, ne tépjen a gondolat
Maradj vele, szeresd soká, felejtsd el az arcomat

Boldogan tekints az égre, érted ég a napsugár
Mosolyogva lássa arcod, legyen büszke rád a nyár
Én, a sorsnak tévedése, nem lehettem jó neked
Szemem tüzének kihunyása ne bántsa lelkedet

És ha hullnak őszi lombok, taposs rájuk gondtalan
Aranysárga, rozsdabarna, van belőlük számtalan
Szemed fényét ne karcolja a végtelen fájdalom
Nyomorúságom ne lásd, ne gyúljon benned szánalom

Ne szürkítse semmi felhő életednek kék egét
Festői harmóniád borús vihar ne tépje szét
De egy téli estén ejts értem egy árva könnycseppet
Az őrültért, ki mindvégig töretlenül hitt benned

3 comments:

Anonymous said...

Sajnálom hogy nem tudlak szeretni úgy ahogy megérdemelnéd, és én is csak egy leszek a tövisekből a szívedben...

Lone Poet said...

Ne sajnáld, ha kettőnk közül bármelyikünk hibája is, akkor az enyém. Szívemből pedig azt hiszem, már kihaltak az érzőidegek, egy ide vagy oda talán már nem számít...

Lone Poet said...

Tévedtem...