Szimfónia

Életem bús ritmusára fordul át a metronóm
Odafent a zongorista játszik, ő a fényhozóm
Idelent a cigányprímás lehunyt szemmel hegedül
Én csak ülök a tűz mellett, mindörökké egyedül

Álmaim rövid vonója égi húron úgy zokog
Szenvedésem ritmusára szívem erőtlen dobog
Fájdalomnak dallamára sír a lelkem, eltaszít
Csend borul az éjszakára, sötét fátyol elvakít

Nem hagyom magam, felállok, arcom rezzenéstelen
Azt hiszitek, hogyha láttok, nincsen bennem érzelem
Mélyre ásom el a szívem, szilánkokra törötten
Nem érdekel, hogy a világ lángba borul mögöttem

Soha

Élvezd az ébredő tavaszt, mézvirágok illatát
Hallgasd a tenger szelének hívogató halk szavát
Ne gondolj rám, ne nézz felém, ne tépjen a gondolat
Maradj vele, szeresd soká, felejtsd el az arcomat

Boldogan tekints az égre, érted ég a napsugár
Mosolyogva lássa arcod, legyen büszke rád a nyár
Én, a sorsnak tévedése, nem lehettem jó neked
Szemem tüzének kihunyása ne bántsa lelkedet

És ha hullnak őszi lombok, taposs rájuk gondtalan
Aranysárga, rozsdabarna, van belőlük számtalan
Szemed fényét ne karcolja a végtelen fájdalom
Nyomorúságom ne lásd, ne gyúljon benned szánalom

Ne szürkítse semmi felhő életednek kék egét
Festői harmóniád borús vihar ne tépje szét
De egy téli estén ejts értem egy árva könnycseppet
Az őrültért, ki mindvégig töretlenül hitt benned

Újra

Hamuzöld puszták kiégett medrén
Kiköptem a szívem mert nem érti
Felszántott temetőnek hamvvedrén
A rózsaszál vörösen kísérti
Füleit ötven orgona bántja
Szemeit alkony bíbora tépi
Bőrét a sima szellő lehántja
Volna bár oly silány minden férfi.